Maximalizmus – öröm és üröm kint és bent

A maximalizmus öröm a munkahelyen is, otthon is, amikor a maximalista túlteljesíti a 100%-ot, amikor bármit rá lehet bízni, mert biztosan addig megy, amíg az a dolog igazán tökéletes nem lesz.

A maximalizmus öröme

Öröm, amikor a maximalistára mindig lehet számítani, mert ő vészhelyzetben is a maximumot akarja nyújtani. Ha esik, ha fúj, ő mindig ott van, készen arra, hogy a lehetetlenből is lehetségest csináljon. A váratlan helyzetekben is mindig helytáll. Ő készíti a legfinomabb ételeket, neki köszönhető a legnagyobb rend, tisztaság, a legtöbb gyógyulás, a legkreatívabb műalkotás, a legzseniálisabb ötlet, mert addig alkot, addig pörög, amíg a maximum meg nem tud nyilvánulni a “kezei” között. Pontossága ritka, precízsége csodálatra méltó. Szavai hihetőek, hisz folyton meg is mutatkozik, amit mond.

A maximalizmus örömöt ad a maximalistának, hiszen megdícsérik, elismerik, eltátják az embereket a szájukat a maximalista elképesztő teljesítményein. Csodálat övezi, szükség van rá, nem tudnak nélküle meglenni. A tanácsát kérik, segítségéért fohászkodnak. Őt hívják, ha baj van. Neki szólnak, ha a többiek nem tudják a megoldást. Élvezetes számára mindez. Jó a bőrében lenni, mert jól esik mindezt tapasztalni. Büszkeséggel, önbecsüléssel jár mindez. Magas önértékelést ad, amit a többiek is alátámasztanak. Annyira, hogy a maximalizmus központi motivációvá válik számára mindenben. A legjobb akar lenni, a legtöbbet szeretné nyújtani. Azt szeretné megoldani, amit mások nem tudnak. Győzni akar, túllépni a saját és a mások határain.

Vezérelvévé válik, hogy addig megy a pontosság, a jóság, a tökéletesség irányába, míg el nem éri…

A maximalizmus üröme

Ez válik azonban szenvedéseinek forrásává is. Öröm s üröm váltakozása torzítja a tiszta maximalizmus kapcsolódó lelki tulajdonságait. Csak akkor elégedett, ha úgy érzi, hogy a maximumot sikerült nyújtania. A maximum azonban relatív. Ami maximumnak látszik, az holnap már kevésnek mutatja magát. Ami tegnap még kevésnek tűnt, mára már túlzás lett. A maximalista nem bír nyugton maradni, mert mindig csak véli a maximumot, ámde az délibábként tűnik el folyton. Ő azonban nem adja fel, csak megy és megy a maximum elérésének örök reményében.

Súlyos sebeket ütnek rajta az elmaradó elismerések, a teljesítményének megkérdőjelezései, a sikertelenül végződő nagyon jószándékú tervei, a visszautasított segítő jobbja, zseniális ötleteinek lekicsinylései, hogy mást választanak helyette, stb. Lelkesedése, önbizalma megtörik. Azt hiszi az a baj, hogy nem volt elegendő a teljesítménye, nem csinált eléggé jól valamit. Azt hiszi az a baj, hogy nem tudta a maximumot nyújtani, tehát ő maga nem elég jó. Újra turbózza hát magát, még nagyobbat, még többet, még jobbat próbál teljesíteni, de már ott a törés, ott a seb. Már nem oly biztos önmagában, már nem oly pontos, nem oly precíz, nem oly eredeti az ötlete, nem oly kreatív az alkotása… Vagy éppen igen is az, csak ő ezt már nem látja – hiába mondják sokan -, mert tevékenységeit, önmagát a “nem elég jó”, “lehetne jobb”, “ez még biztos nem a maximum” kategóriába sorolja.

Minden megkérdőjeleződik, semmi sem tökéletes

Még kevésbé találják a maximumot, mert azt is megkérdőjelezik. Minél kevésbé találják a maximumot, annál inkább törekszenek rá. Közben pedig mindennél jobban vágynak a maximumra, a tökéletesre. Nem hisznek sem maguknak, sem másoknak, nem tudnak megállni. Mikor egy-egy pillanatra éreznék az örömöt, az alkotásuk sikerét, a büszkeséget, az önbecsülést, akkor azt sem hiszik el, jogtalannak érzik, érdemtelennek érzik magukat erre.

A tökéletlenség mételye belülről mérgezi a lelküket, s egy külső mókuskerékbe zárja őket. Ezt meg folyton hajtani kell. Folyton fenn kell tartani a teljesítményt, dolgozni kell a maximum elérésén, nincs megállás, különben összeomlik minden. Fáradtság, stressz, kiégés, elegem vanság, “nem tudom élvezni az életet”, “utálom magamat”, a világot, stb.

A maximalizmus mókuskerekéből nehéz a kiszállás

Annyira, hogy van, aki belebetegszik, mert az legalább indokolja, hogy megpihenhessen. Ha az egyik oldalon megpróbál változtatni, összeomlik a másik oldal. Ha a pszichikumához nyúlnak hozzá, az hosszas munka és mivel ebben is a maximumot akarja, ördögi kör képződik.

A maximalista nem tudja megtanulni nem a maximumot nyújtani. Az olyan lenne neki, mint a békának azt mondani, hogy ne békáskodjon.

A maximalizmust magát, el lehetne épp engedni, ha megtaláljuk ennek a programnak a pszichikai gyökerét az elme tudatalattijában. Azonban a maximalista ragaszkodik az ő maximalizmusához, mert jónak tartja azt. Azért tartja jónak, mert azt hiszi ez a forrása valamilyen jónak, amit remél, amit már érzett valamikor. Ezért nem tudja elengedni.

Meg lehet neki tanítani, mutatni, hogy mindaz a jó, amit ő a maximalizmusnak tulajdonít, az máshonnan van. Meg tudja tapasztalni ezt a jót maximalizmustól függetlenül, anélkül is, s így nem kell elszenvednie a maximalizmus másik oldalát. Önmagaként, az Önvalóként, azaz – a személyiség azonosultságát meghaladó – önmaga valójaként a maximalimus csupán egy korlátozott látásmód. Ennek mélységi tapasztalása, felismerése a saját magában a maximalizmusnak a meghaladása. Ez a “maximum” :). Ez már egy teljesen más “látás”, az Önvaló Énünk látása.

Fekete Kata természetgyógyász, ThetaHealing tanár, ZYO

Nézd meg ezt is

ZYO Testünk Önvaló tudatos meditációja

ZYO Testünk Önvaló tudatos meditációja – online, máj. 29.

A meditáció vezetett, mégis a saját, azonnali tapasztalásaidon alapszik, ezáltal magad "újítod" a testedet, a testedről alkotott fogalmaidat, véleményed, nézeteidet, teljes tudatossággal. Ez a meditáció elsősorban a tapasztalásra, a megérzésre, az érzékelésre épül, nem annyira a megértésre, nem elméletekre, nem vizualizációra. 

Te mit gondolsz? Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé.

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Csatlakozz hozzánk!