Naturmagazin Átalakulás alatt….
Amikor a szerelmes vagy eltűnik az idő, csak az időtlen most van. Eltűnik a tér és a tapasztalást áthatja a tér és idő nélküliség, meghatározhatatlanul. Magad vagy az öröm, boldogság, szeretet, emelkedettség, szabadság, szárnyalás. Tisztaság, ártatlanság, felhőtlenség hat át. Feloldódik az egód a szerelem tüzében, adsz és adsz, feltétel nélkül. Szeretettel, szeretetből.
Minden cselekedeted átjárja a szeretet. Fényed rávetül mindenkire körülötted, legyen az ismerős, ismeretlen. Mindegy. Történhet bármi, akár rossz is, mégis szárnyalsz és ragyogsz. Súlytalan vagy, pedig a tested súlyos. Energikus vagy, pedig sokszor aludni sem tudsz a szerelemtől. Minden könnyedén oldódik meg. Nevetni tudsz még a gondokon is. Valami megfoghatatlan “édesség” – “tér” van jelen. Valami megfoghatatlan, mérhetetlen, megragadhatatlan, átjárja az összes sejtet. Átíródnak a nézőpontjaid, másképp látod a világot, pedig a világ ugyanaz maradt. Fel sem merül benned, hogy ne lennél szeretve, ne lennél értékes, ne lennél fontos. Teljes vagy. Kicsit olyan, mintha jól laktál volna. Talán még az evésről is megfeledkezel, annyira jól lakott vagy. Mintha hazatértél volna. Teljes figyelmedet szerelmednek szentelve elfeledkezel “magadról”. Úgy érzed, mintha odaadnád magad, mintha átadnád magad. Egy vagy a másikkal. Nem elméletben, nem gondolatban, tapasztalatban.
Ismerős? Ugye erre vágysz valahol mélyen?
Tudod miről feledkezel el a szerelemben? Arról a magadról, akinek hinni, gondolni szoktad magad. Tudod mit adsz oda ilyenkor? Az egódat, a személyiségedet, az önmagadról alkotott hamis elképzeléseket. Ez az Én, a hamis Én, akivel addig azonosultál, feloldódik, eltűnik. Te mégis jelen vagy. Könnyű, súlytalan, lebegésként. Különös, lágy, finom tapasztalás ez, amit a társunkhoz kapcsolunk. Azt hisszük ezt Ő adta, tőle van. Ezzel a hittel belekerül a szerelem tisztaságába egy nagyon finom, nagyon hihető gondolat: én + te. Ez a gondolat a szerelem egyesítő terét finom rezgésével apránként újra szétválasztja. Pedig mindazt, amire vágysz, maga az egység adja meg.
A szerelem egysége
Nem a szerelemnek van egysége. Az egység tapasztalása maga a szerelem-szeretet.
A szerelem feloldódása a puszta test-személyiség azonosultságnak. A két embert elválasztó “elem” maga a test-személy azonosultság. Ez hozza létre az én+te gondolkodást. Ez az, ami annyira ismerős, annyira megszokott, hogy úgy érezzük, mintha veszteség ért volna, amikor feloldódik a szerelemben. Amíg az egységben át nem veszi a hatalmat az én+te gondolkodás, addig nem is tűnik fel ez a feloldódás. Ennyire természetes.
Mikor viszont az én+te gondolkodás megteszi hatását, megjelenik az “áldozatot hoztam” ezért a kapcsolatért érzés. Az áldozat maga a személyiség, az identitás részeinek feladása. Ilyenkor úgy érezzük, mintha elvesztettünk volna valamit. Különös nem? Hisz ekkor vagyunk a világon a legboldogabbak :). Nem vesztettünk, nyertünk. Veszteni akkor vesztünk, amikor újra az egós nézőpontba térünk vissza.
Az eredendő természetes egység tapasztalat “tűnik el”, legalábbis látszólag.
Jobb esetben a két ember kapcsolódásának ereje akkora, hogy az egós identitással való újraazonosulás nem tudja teljesen elhomályosítani az egységet. Ilyenkor tartós marad a kapcsolat. Ezt szoktuk úgy ismerni, hogy a szerelem egy idő után szeretetbe fordult át. Rosszabb esetben a kapcsolat nem bírja ki az egó visszatérését. Csalódásként éljük meg. Azt hisszük, hogy a másik nem olyan, mint hittük. Pedig csak arról van szó, hogy ráruháztuk az “Ő adta nekem a szerelmet” címet, elhittük, hogy van az én+te, s ezzel újraélesztettük mind a saját, mind az ő egóját.
Eltűnt-e az egység?
Nem az egység tűnik el. Az egó éled újra :). Méghozzá az egységben. Az egység nem két ember egysége. Az egység a teljesség. Teljes és egy, mert oszthatatlan. A valódi lényed ez. Az Önvaló ez. A tiszta tudat ez. Az eredendő természeted, a forrás, a létezés. Nem párkapcsolatfüggő, nem a szerelmed adta neked. Ez a természetes léted. Örök. Örök szerelem.
A személyiséggel, az egóval való azonosulásban az emberi szerelem kapu. A tiszta szerelemben a kapu megnyilik, és újra a valódi önmagad vagy. Meglátod, megtapasztalod a “másik” tükrében, hogy nincs másik. Ez az egység. Nem azt tapasztalod, hogy egyek vagytok, hanem, hogy nincs másik, csak egy van. Ha ennek nem vagy tudatában, akkor azt hiszed a szerelem csak egy múló állapot. Azonosítod a “másik” hatásával és ezzel bezárod a kaput, ami a valódi önmagadra nyílik. Ez a kapu a hazatéréshez.
A szerelem nem tűnt el, az egység most is itt van. Mindenütt. Ez nem egy érzés, nem egy kapcsolat, nem párkapcsolat. Egy hamis Énen tartod a fókuszodat és keresztül nézel a valódi Éneden. Egy emberben keresed a szerelmet, ezért múlóan tudod megtapasztalni. Ugyanakkor, ha megtaláltad az emberi szerelmet, akkor tudd, HA “átmégy” a kapuján, akkor az emberi szerelem “kitágul” és átöleli a mindenséget. Az embertől nem függő “szerelembe” “térsz vissza”, haza önmagadba, az Önvalóba. Te vagy a szerelmesség.
