Önátadás – a zuhanó repülő pilótájának példája

Azt a magát, akinek hiszi magát (pl az én ezt a helyzetet nem tudom megoldni nevű magát). 🙂

Annak, ami, aki ő valójában. Annak, aki, ami valójában jelen van, amikor úgy érzi, hogy Én VAGYOK.

Nem ér rá tudni… elemezni… megkeresni, hogy hol van a JELENLÉT vagy, hogy mi is az, hogy is kéne azt “csinálni”…. Vagy, hogy hogy is kéne önátadni… Mert értékes másodpercekkel késné le a MOST-ot.

Csak VAN, jelen van és ezt érzi, érzékeli, ahogy a teljes helyzet összességét is, minden részletével. Egy a helyzettel, egy minden részlettel és egy a JELÉT-tel. A jelenlét maga.

Mikor teljesen egy, nincs a másodperc tört része sem, amit lekésne. Így hirtelen mély béke van, mély minden rendben vanság, “váltja fel” az összes érzést, fény, szeretet, nyugalom tölti be a teret…

ahogy a pillanatban felbukkan a következő mozdulat, a következő tett, és a következő, az azutáni és az azutáni…. Miközben pilótánk nem “ér rá” tudni és érteni, hogy miért épp ez a mozdulat történik? Vagy azt, hogy jó és akkor ezután a mozdulat után mi legyen a következő? Nem ér rá azzal sem foglalkozni, hogy húúúú de jól érzem magam… Ezt sem elemzi… Csak VAN. Tudja, látja, a “jól érzem magam-at”. De, ha ezzel lenne elfoglalva, értékes másodpercekkel késné le a MOST-ot.

Látja a lehetőségeket, egyben van velük, így éli is őket, azaz késedelem nélkül, gondolkodás nélkül (!) cselekszik. Annyira gondolkodás nélkül, hogy nincs ideje rá elemezni, hogy nem lesz-e baj belőle, hogy gondolkodás nélkül cselekszik… :). Azzal sincs ideje foglalkozni, hogy azt gondolhassa, hogy most nem fogok gondolkodni, mert azt tanultam, hogy az jobb megoldás, szóval akkor, hogy is kéne nem gondolkodnom? … 🙂

Ez mind, Jelenlétként nem kérdéses, nem kétséges, csak egy átfutó gondolat. Ezek pedig mind át vannak adva…. a JELENLÉTnek.

Az egyik lehetőség követi a másikat, miközben pilótánk talán nem is látja előre őket… mégis teszi a dolgát. JELENlétből, JELENlét-ként. Hagyva, hogy INNEN ÉS EKÉNT legyen, ami lenni akar. Történjen a cselekedet innen és eként.

Élve minden lehetőséggel, éberen, nyitottan minden lehetőségre. Minden lehetőség szabadságában. Annak a lehetőségnek is a szabadságában, hogy tényleg lezuhan a gép végül…. és annak is a szabadságában, hogy nem zuhan le a gép végül… Nem ér rá a végeredményt latolgatni, ezzel foglalkozni, mert akkor értékes másodpercekkel késné le a MOST-ot. Akkor értékes mozdulatok maradnának ki ebben a késedelemben…

Minden mozdulata, minden rezdülése bele van ágyazva a magától értetődő következőbe. Akkor is, mikor a másodpilóta pánikol, az utasok sikítása behallatszik, a gép fura dolgokat produkál, a körülmények katasztrofálisak, nincs remény, a stewardess dühöng a pilótával, hibáztatja, és követeli, hogy csináljon már valami érdemi dolgot.

A pilóta csak VAN, már nemcsak a mozdulatokat érzékeli, nemcsak a lehetőségeket, nemcsak végtelen békét, a minden rendben van-t.

Már azt is érzi, amit az utasok éreznek… És mégsem szenved, nem fél, nem pánikol velük. Hatalmas együttérzés tölti el, és tudatosul benne, hogy velük is EGY.

Keze immár mindnyájuk keze, mikor a megfelelő mozdulatot teszi, akkor ez mindnyájuk mozdulata egyetlen mozdulatban. A repülő szilárdsága is Egy az egésszel, a helyzet is Egy az egésszel. Már nem szilárd a helyzet, nem “szilárd” a repülő és a repülő hibája, nem fix a probléma… Inkább olyan, mintha folyékony lenne, végtelenül rugalmas, változásra, átalakulásra kész.

A pilóta mély békéje, csöndje a többiek csöndjévé válik, nyugalma a többiek nyugalmává válik. Sugárzó szeretete rezonál a többiekben élő szeretettel. Egymásra néznek és már csak az érthetetlen, felfoghatatlan, végtelen egyben levőséget látják. Azt érzik, hogy szeretik egymást, ismeretlenül is.

Azt érzik, hogy nem kérdés többé, hogy a pilóta le fogja tenni a gépet épségben.

Mintha megállt volna az idő, és az időtlen semmiben úszna a repülőgép. És ahogy úszik, elszáll minden, ami nem természetes, elszáll a pánik, a félelem, a halál, a hibáztatás, a bűntudat, az önsajnálat, az egó, a szegény-kicsi-kiszolgáltatott-szenvedő-világtól különálló Én érzet. Csak a szeretet tiszta, sugárzó üressége marad, a maga Éntelenségével, a maga mély csöndjével, békéjével, kétségtelenségével, elégedettségével, teljességével, Egy-ségével. Elszáll a különbség a pilóta és az utasok között, a repülő és az emberek között, az ég és a föld között, az ember és föld és az ég között, az ember és sugárzóan tiszta-üres szeretet között…

Minden mozdulat mozdulatot követ a nyugalomban, a repülő immár teljes csöndjében, minden utas mozdulatlanságában. Mindent áthat a szeretet. És a gép landol…

Visszatér a szilárdság érzet, visszatér a jól ismert.

Azt mondják csoda történt… Azt mondják ez lehetetlen… Azt mondják ilyen helyzetben senki sem maradhatott volna életben… Nem értik, hogyan tudta ezt a pilóta megoldani? Egy zseninek tartják és megünneplik. Felnéznek rá, felemelik a fizetését :). Híres lesz… Filmet csinálnak belőle… Meggazdagszik…

Pilótánk pedig azt érzi, hogy nem a repülő megmentése a csoda, hanem az, ami Ő maga valójában. Az, amit az eset során felfedezett. Nem is csoda, inkább csak csodálatos. Emlékszik… Újra emlékszik… Arra, hogy ez valójában a valóság. Ez a sugárzó-üresség-szeretet-béke-jelenlét. S ez Ő maga.

Nem akar már hírnevet, pénzt, csodálatot, de nem is akadályozza meg, hogy ez történjen… Az önátadás megtörtént… Ez a JELENLÉT önmaga szeretne csak lenni… Mert ezt nem pótolja semmi, nem adja meg semmilyen hírnév, pénz, rajongás, stb.

A pilóta tudja, hogy innen, eként lenni természetes, hogy a lehetetlennek tűnő is lehetséges. Már tudja mi az az önátadás, és örökre átadja “magát” a valódi önmagának. Ennek a MOST, Jelenlét, Tudat, Önvaló önmagának. Már tudja, hogy ez a sugárzó egység-szeretet-üresség mindig is ez volt, ez ő, s ez lesz ő. S többé nincs szüksége ehhez vészhelyzetre :).

Már tudja, hogy nem csinált semmi zseniálisat, különöset, egyszerűen csak hagyta lenni, azt, ami VAN, s nem a látszat VAN-ban merült el, hanem a valódi, a JELENLÉT VAN-ban, a Vagyokság tapasztalásában, s ettől, emiatt, eként történt minden úgy, ahogy. Már tudja, hogy ez mind Ő. Ez mind EZ.

Ha valakinek mesél erről, akkor azt mondják rá, hogy ő megvilágosodott. 🙂 Számára pedig ez a természetes, ez az, ami VAN, és ez az, ami sosem volt másként, ezért nem tudja magát a “megvilágosodott”-ként azonosítani :). Hűlt helye van a megvilágosodni vágyónak :). A szeretet üressége van ennek a “középpontnak” a helyén. És azt érzékeli, hogy mindazzal együtt, ami történt, tulajdonképp nem történt semmi. Minden történés visszatért a szeretet ürességébe és csak EZ ragyog fényesen, ahogy mindig is. Ahogy akkor is ragyogott, mikor nem úgy látta, mintha nem venné észre, mintha ez nem is lenne, mintha nem is lenne valós. Mégis az, most már látja.