Mit tesz veled a hála? Miért nem megy mindig? Hogyan megy mégis?

Mit tesz veled a hála? Csodálatos, jó érzéssel tölt fel. Nem azért, mert kaptál valamit, tettél valamit, jól megérdemeltél valamit. Hanem azért, mert maga a hála érzése az, ami csodálatosan jó. Úgy érzed, hogy nem tudsz mindig hálás lenni? Talán lelkiismeret furdalásod is van, amikor nem megy? A hála a valódi lényed (Önvaló) igaz, ősi természete. Mindig benned van. 

A hála hiánya mögött a hála okokhoz kötöttsége rejlik

Ha a hálát okokhoz kötöd, akkor már megjelenik a hála hiányának lehetősége is. Vagyis hiába van a hála mindig benned, hiába az ősi természeted, mert a várt ok hiányában a hála is hiányozni fog. Innentől pedig a kettősségek tárházával találod szembe magad.

Ha szerinted kell legyen oka a hálának, akkor az ok vagy teljesül vagy nem. Azaz a hála érzése engedelmesen “követi” az okot. Ha teljesül van érzés, ha nem, akkor nincs.

Ha okot adsz a hálára, akkor várni fogod a viszonzást is, a másik ember háláját. Ha más ad neked valami háládra méltót (azaz okot), akkor pedig magadtól fogod elvárni a viszonzást, s mikor nem tudod érezni viszonzásul a hálát, akkor magaddal szemben kerülsz kellemetlen érzésekbe.

Ha a hálát jónak érzed (és miért is ne éreznéd annak), akkor a hiányát rossznak fogod érezni. Azaz, ha az ok teljesül jól érzed magad, ha nem akkor pedig rosszul. Ha tudsz hálás lenni (“kaptál okot rá”) jól érzed magad, ha nem, rosszul. Látod már? Dróton rángatja az érzés világodat az az elképzelés, hogy a hálának oka kell legyen.

A hála okhoz kötöttsége konfliktust szül az emberek között

Minden embernek más-más szerepelhet okként a fejében. Van, aki úgy gondolja az ok a hálára, hogy szépen süt a nap, s van, aki úgy gondolja az nem elég ok. Az okokhoz kötött hála ezért úgy is belső feszültséget teremt, hogy két ember konfliktusba keveredik egymással, mert másként gondolkodnak a hála okairól. Erre szoktuk azt mondani, hogy “nem viszonozza, amit érte tettem, amit kapott”, azaz hálátlan. Te is, ha megfigyeled magad, akkor így (is) konfliktusba keveredsz magaddal is. Ugyanis érzed, hogy a másik várja a háládat, miközben belül meg úgy érzed, hogy az nincs benned, nem találod. Ilyenkor bizonyára udvariasan köszönetet mondasz, de valahogy a szavaidnak nincs igazi súlya, igazi hálája, hisz nem érzed azt. Ha megfigyeled ilyenkor magadat, akkor látni fogod, hogy azért nem találod a hálát, mert a te hála-ok listádon az adott dolog másként szerepel, mint a másik ember hála-ok listáján.

A hála érzést nem tudod magadra erőltetni

Nincsen mindezzel semmi  baj, és egyáltalán nem hibáztál, amikor nem bírod magadra erőltetni a hála érzést. Azt ugyanis nem lehet. Az van magától, csak eltakarják az elvárt okok. Azaz a valódi megoldás az elvárt okokhoz való ragaszkodás elengedése.

Hogy is lehetne a hála ok nélküli?

A hála eredendően ok nélküli. Nincs feltétele, van, magától. A hála ott van, most is, benned, mélyen, felfedezésre várva. Honnan tudható ez? Ahhoz, hogy egyáltalán felismerd, azonosítani tudd a hála érzését, annak benned kell lennie. S, ha ott van, akkor hogyan is tudhatnál hálátlan lenni? Szóval nem tudsz eredendően hálátlan lenni :). Hálás viszont igen :).

Nem kell megteremtened, létrehoznod, teljesítened érte, kiérdemelni, stb.

A hála attól válik okhoz kötötté, hogy eként gondolkodsz róla. Attól, hogy az eredendő összekapcsolódik az általad meghatározott (! bizony, ez személyenként eltérő is lehet) okokkal. Ha pedig így teszel, akkor ezen okok teljesülése esetén fogsz felfigyelni a hála érzésére. Nélküle pedig átsiklik a figyelmed az amúgy már ott levő hála érzés fölött.

Hogy lehet abbahagyni a hála okhoz kötését?

Nevelődnőd, szoknod kellett ahhoz, hogy leszokj a hála eredendő érzéséről. Nézz meg egy újszülöttet. A legapróbb mozdulatért is hálás, azért is hálás, ha a szél meglebbenti a függönyt, s ő gyönyörködhet benne. Nemcsak azért hálás, ha enni kap, mindenért hálás, válogatás nélkül. Egészen addig, míg szép apránként meg nem tanulja, hogy pontosan miért illik hálásnak lenni. S innentől a tanult hála folyamat átveszi az irányítást a természetes hála helyett. Olyan ez, mintha a lényegétől fosztanánk meg. “Kiszárad”.

A természetes hála nem válogat, nem gondolkodik rajta, hogy hálás legyen-e vagy sem. Nincsen oka. Azaz, a legjobb, ha visszaszoksz arra, hogy mindenért hálás legyél. Még akár azért is, mert esik az eső, vagy süt a nap, akár azért is, mert valaki beszólt neked (bizony egy magasabb nézőpontból nézve ez is segítség neked, ha tudod értelmezni).

Eleinte ez nagyon furcsa, mesterkéltnek tűnik, azonban csak azért, mert elszoktunk tőle, és várjuk az okot a hálához.  Eleinte persze csak azt fogod tudni mondogatni magadban, köszönöm, köszönöm, hála érzés nélkül. Ez természetes az újra szokás folyamatában. Aztán egyszercsak észre fogod venni, hogy a szavaid mögött picit már érzed a hálát, aztán egyre többször és egyre jobban…

Mit tesz veled a hála?

Ha kitartasz a hála mellett, okoktól függetlenül is (akár okkal is), akkor egy idő után el kezded magad jól érezni. Ugyanis a hála nagyon jó érzés, és téged tölt fel az, ha mindig hálás vagy.

Ráadásul az élet is hálás természetű. Azaz, amikor folyton hálás vagy (még a rossznak tűnő dolgokért is), akkor az élet egyre több olyan dolgot hoz neked, amiért tényleg hálásnak lehet lenni. Mintha viszonozná a háládat 🙂 :).

Milyen a természetes, az eredendő hála?

Minden pillanatban érzékelhető, minden pillanatnak a “fűszere”. Amolyan örömféle. Minden gondolkodás eltakarja, leveszi róla a figyelmedet. Ha azonban figyelsz rá, észre fogod venni, hogy először szép csendben, alig pislákol, aztán elkezd erősödni. Egészen addig, hogy már a gondolatok sem tudják eltakarni. A hálán nem kell gondolkodni, nem a gondolatok hívják elő, hanem inkább a gondolatok csendje és a hálára irányított figyelem. A hála nem adok-kapok, ugyanakkor adok-kapokban erőteljesebben érezhető (de csak az okokhoz kötöttség miatt).

Fekete Kata természetgyógyász, ThetaHealing tanár, ZYO, konzulens