Mikor neheztelünk másokra, ez a pszichikai minta hat

Mikor neheztelünk, haragszunk másokra nem a valóságot látjuk, hanem a saját neheztelésünk, haragunk visszatükröződését. Ez rögzül az emlékezésben, és a tudatalatti szintjéről mérgezi a pszichét. Állítólag még hasi zsírlerakódás is róható a számlájára. A felszínen pedig eltávolodunk attól, akire ez vonatkozik. Mindezt miért? Mert a valóságot elfelhőzte a haragunk. Hogyan szabaduljunk meg ettől a pszichés működéstől? Segítségül hívtam egy példát, amibe kedved szerint helyettesítheted a tiédet:

A példa

Ha például egy kedves barátunk mindenkit meghív magához, csak minket nem, akkor az első dolog, ami felbukkan a neheztelés (lehet más is, ez csak a példánk). Neheztelünk, és azon gondolkodunk miért nem hívott meg, pedig jóban vagyunk. Vajon tettünk-e valamit, ami indokolja? Ha nem találjuk magunkban az okot, akkor átfordítjuk a másikra. Nyilván nem tart minket igazán a barátjának, csak mi hittük, hogy így van. Vagy nem vagyunk elég jók neki ahhoz, hogy most is elhívjon, minket csak másfajta esemény alkalmával hív. Vagy csak akkor vagyunk barátok, ha segíteni kell, stb. Míg ezen agyalunk, addig milyen érzés uralkodik el rajtunk? A harag, a neheztelés, a sértettség és a társai. Minél dühítőbb számunkra az eset, annál kevésbé látjuk az eseményt és a barátot, helyette a harag érzés a főszereplő.

Mikor neheztelünk, az egy fátylat von a valóságra, és tévesen látunk miatta

Elkezdjük úgy látni az embert, mint akit nem is szerettünk igazán, nem is éreztük vele igazán jól magunkat, nem is bízhatunk meg benne (hisz eddig barátnak mutatta magát). Ez egy pszichés önvédő folyamat.

Elkezdjük úgy látni a helyzetet, mintha nem is akarnánk menni, mintha nem is érdekelne bennünket, hogy meghív vagy sem. A barátunk barátból átváltozik a szemünkben csak egy ismerőssé, vagy még annál is rosszabbá. S mikor végül felhív, hogy elnézést kérjen, amiért elfelejtett szólni, hogy minket is meghív, addigra mi már máshol tartunk…. Akkor is így van ez, amikor valóban csak ennyiről van szó, kapkodós, elfelejtős nem szándékos nem szólásról, ami azonban előzetes feltevésünk miatt többé már nem hihető a számunkra…

Mikor neheztelünk, haragszunk, hajlamosak vagyunk nem hinni, hiába igaz

Addigra már úgy érezzük a barátunk nem is mond igazat, dehogy akart elhívni, csak biztos valaki szólt, hogy így tegyen. Vagy biztos menteni akarja, ami menthető és csak udvariaskodik. Eddigre már úgy érezzük, hogy nem akarunk igazán barátkozni, nem éreznénk jól magunkat nála, nem kell nekünk odamenni, sőt esetleg elégtételt is érzünk, hogyha nemet mondhatunk.

Így hát végül nemet mondunk :). Első pillanatban úgy érezzük igazunk van, jól tettük. Aztán ahogy telik az idő valami mérgez belülről. Valami azt súgja, talán mégis el kellett volna menni, talán tényleg elfelejtette, talán tévedtünk…. Jön valamiféle lelkiismeret furdalás. Valahogy nincs jó szájíze ennek a döntésnek. Ezért ezt elfojtandó újabb és újabb kifogásásokat keresünk a másik emberben. Bennünk mélyül a távolság, szűnik a barátság. Ezért elhisszük, hogy minden így volt jól. Aztán jönnek az újabb lehetőségek, újabb sérülések és egymásra épülnek a neheztelnivalók. A másik ember kimondatlanul is érzékeli ezeket a láthatatlan folyamatokat, ezért ő is úgy érzi távolodnia kell. Ezzel újabb tápot ad a nehezteléshez.

A düh, a harag, a neheztelés nehéz energiák. Egós energiák

Olyan energiák, amik távolságot hoznak létre az emberek között. Elválasztanak két embert, akik jóban is lehetnének. Attól nehéz energiák, hogy nehéz rajtuk átlátni. Látható, hogy a fenti példában mennyire nem a valóságot látjuk, hanem azt, amivé a neheztelés a valóságot alakítja. Az átalakított valóság pedig olyan emlékké válik, ami visszagondolva rá, újra és újra megeleveníti a neheztelés érzést. Hogy elmúlhasson, meg kellene bocsátanunk. Ez azonban egy ördögi kör, mivel amíg neheztelünk, addig megbocsátani sem tudunk igazán.

Ráadásul ezek az energiák megelevenítenek egy olyan Egós Énképet magunkról, ahol mi jobbak vagyunk, mint ez a barát, mert mi nem teszünk ilyet, nem viselkedünk így (jobb vagyok, mint mások Egó). Vagy egy olyat, ahol velünk így nem lehet bánni (sértett Egó). Ez ál-pozitív érzést ébreszt bennünk rövid távon. Hosszabb távon azonban az ára (ha sok ilyen van) magány, elszigetelődés lehet.

Hogy szabaduljunk meg ettől a működéstől?

A kulcs az emlékben és az emlékezéshez való hozzáállásban van. Amíg fixen igaznak tekintjük, hogy a saját emlékünk helyes és megkérdőjelezhetetlen, hogy mi bizonyosan jól ítéltük meg a helyzetet, addig művészet rajtunk segíteni, vagy épp képtelenség. Mikor viszont pártatlanul emlékezünk, akkor felszabadul a tér a megbocsátás számára és az újrakapcsolódás számára. Természetesen egy ilyen (vagy hasonló), már berögzült konfliktus esetében ez igényel némi pszichikai munkát. Annál kevesebbet minél inkább arra fókuszálunk, hogy felfedezzük a saját valódi Énünket, az Önvalót. Ekkor ugyanis az emlékek kitisztulnak a hasonló hatások alól, az emlékezés pedig nem eltávolító, nem negatív. 

Fekete Kata természetgyógyász, ThetaHealing tanár, ZYO

Nézd meg ezt is

ZYO A meditációk és az Önvaló Énünk

ZYO A meditációk és az Önvaló Énünk – nov. 26.

A meditáció mindenkinek megy, annak is, aki azt hiszi, hogy nem. Íme, itt megoldjuk ezt a titkot. Miért mondják, hogy ne meditáljunk az "Önvalóért", s mások szerint miért igen?

Egy komment

  1. Az ömksmesret silány tudasa véget alakulnak-formálodnak ki abizonytalan vélemenyezéseink és ezáltal nemrendelkezhetünk a irányzat mahasszintú értelmezésével és igy nem is tudhatjuk megolldani a helyzetünket.

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Csatlakozz hozzánk!