Független Énem az Önvaló – Ha viszket a hátam közepe és nem akarok Mestertől függeni

Fekete Kata 2020 augusztus 20. Megvilágosodás - ébredés, ÖNVALÓ, Spirituális lélek, ZYO Mindig Minden Jó 603 Megtekintések

Független Énem az Önvaló magában hordozza a függetlenséget és a függőséget is. 🙂 Magában hordozza a Mestert és a Tanítványt is.

Íme érthetően

Ha viszket a hátam közepe :), akkor a hát nem tudja magát megvakarni. A kéz viszont meg tudja vakarni a hátat – ha eléri.

Ha az Én azonosulva van a háttal, azaz Én a hát vagyok, akkor a hát szemszögéből nézve ő függ a kéztől, mert látszólag a kézen múlik, hogy fog-e tovább viszketni, vagy sem.

Nagy veszteség éri a hátat, ha egyszer a kéz már nem akarja tovább vakargatni. 🙂

Független Énem függetlenségét szélesebb perspektívából látom meg

Ha az Én azonosulva van az egész testtel, azaz Én a testem vagyok, akkor a hát nem függ a kéztől. Mindkettő Egy, az egésznek a része, nem kérdéses, hogy a kéz meg fogja vakarni a hátat. Így nincs függés. Nincs rászorultság, kiszolgáltatottság, nem érheti veszteség a hátat. 🙂

Ha a kéz nem éri el a hát közepét 🙂 – a beszűkölő perspektíva

Ha az Én a test, ámde a hát közepe viszket, és a kéz nem éri el :), akkor kell valaki “más”, aki segít azzal, hogy megvakarja. Akkor az Én a test vagyok nézőpontjából nézve – ismét csak – Én függök attól a másik valakitől, aki ezt vagy megteszi vagy nem. Rosszul is érezhetem magam, mert nekem nem megy egyedül, nem vagyok rá képes. Pedig ez TERMÉSZETES, hogy nem érem el a hátam közepét.

Az Én az Elme vagyok is szűk nézőpont

Ha Én az Elme vagyok, akkor az Én azonosulva van mindazzal, ami gondolódik, értelmeződik. Azonosulva van a hidelem rendszerekkel, meggyőződésekkel, véleményekkel.

Ekkor azt hiszem, hogy Én elkülönült Ember érem el azt, hogy valaki, aki Más, mint Én, megvakarja a hátamat. Ezért nagyon fogok rajta dolgozni, hogy legyen valaki, aki – ha kell – megvakarja a hátamat. 🙂 S nagy veszteségként, csalódásként fogom megélni, ha ez nem sikerül. S amíg ez nem következik be, addig meg félni fogok attól, hogy nehogy bekövetkezzen. Azaz igyekszem elkerülni, hogy függő helyzet jöjjön létre. Azaz függő helyzetbe kerülök ettől a félelemtől. 🙂

Az én az Elme vagyok perpesktívájából függésben vagyok valaki mástól, vagy valamitől. Harcolhatok magammal, hogy ne legyek függésben másoktól, hogy független lehessek… Innen nézve úgy látom, úgy értelmezem, hogy a “más” vakarja meg a hátamat, mert az Én ezt nem tudja megoldani. S, ha harcban vagyok magammal a függetlenségért, akkor haragudni fogok magamra, amiért egyedül nem tudom megvakarni a hátamat.

Független Énem – Az Önvaló

Ha Én az Önvaló vagyok, akkor látom, hogy mindez valamelyik elkülönült, valamivel azonosult nézőpontból nézve igazként látszódik. Látom az összes perspektívát, látom, hogy láthatok bármelyik perspektívából. Tudatában vagyok Önmagam tudatosságának, a lét teljességének, miközben felmerül benne a perspektívák játéka. Látom a látszatokat és átlátok látszatságukon. Tudatában vagyok Önmagam függetlenségének, miközben nem merül fel bennem, hogy ezt eként értelmezzem. Annyira egyértelmű. 🙂 Tudatában vagyok annak is, hogy minden, amit látok, a látszatok is, ugyanaz az Egy, s az Vagyok.

Ha Én az Önvaló vagyok, akkor az is Én vagyok, akinek viszket a háta közepe és nem éri el. Az is Én vagyok, aki megjelenik, hogy segítsen. Így nem érzem hiányát annak a képességnek, hogy meg kéne tudnom vakarni a hátam közepét. 🙂 Nincs benne függőség, mert TERMÉSZETES, hogy jövök magamhoz a másik képében és megoldom a viszketést. 🙂

Ugyanez zajlik megvilágosodáskor is

Megvilágosodáskor “viszket a hátam közepe”. 🙂 Egyedül – elkülönült, személyes Énként – nem tudom megvakarni, mert nem értem, sőt nem is veszem észre, hogy nem is ez a valódi Énem. S, ha már észrevettem, ha már értem, még mindig nem tudom, hogy is érhetném el azt a “viszkető területet”, amire ez az elkülönültség épül.

Ha a Mester, a Tanár az valaki “más”, akkor az Én az a “nem megy nekem egyedül” és “tőle függök”. Azonban, mikor ráeszmélek, hogy valamiféle elkülönült személynek érzem magam, akkor a Mestert MÉG! nem tudom Önmagamnak látni. Nem is kell! Első lépcsőként épp elég, hogy tudatában vagyok, hogy valahogyan eggyek vagyunk, s ezért nem tudhat előfordulni olyan, hogy ne oldódjon meg az a bizonyos megvilágosodás, akár a Mester által, akár úgy, hogy magam “vakarom meg” a “hátamat”. Ha pedig fellép a függőség érzése, akkor első lépcsőben legalább el kezdem megkérdőjelezni a valóságosságosságát… 🙂

Ha az Én az Önvaló, akkor megvilágosodás is, ennek keresése is, a Tanítvány, a kereső is, a Mester is, a Tanár is bennem jelenik meg, általam, nekem. Hogy is függhetnék tőle valójában? S, hogyan ne függenék tőle, ha hozzám képest másnak tekintem őt?