Elfogadás vagy változatás – kiút a tévedéseink hálójából

Elfogadás vagy változtatás? Van, aki szerint el kell fogadni a dolgokat úgy ahogy vannak és van, aki szerint viszont igenis törekedni kell a változtatásra. 

Ha az elfogadás mellett döntök, akkor bár örülök és boldog vagyok, amikor jó dolgok történnek, de kénytelen vagyok elszenvedni az élet sorscsapásait. Nyugtathatom magam azzal, hogy az élet már csak ilyen. Hoz hideget, meleget. Lehetek büszke, mert meg merem tenni, hogy elfogadom a jót is, rosszat is. Megnyugtató, hogy úgy hiszem helyesen cselekszem és megnyugszom, hogy nem állok ellen az élet áramlásának. Mégis van egy bökkenő :).

Ha valóban nem állok ellen az életnek és valóban elfogadásban vagyok, akkor mi az, ami fájdalmat, szenvedést, félelmet, aggódást, stb. okoz? Hisz utóbbiak épp az ellenállás jelei! Akkor most elfogadásban vagyok vagy ellenállásban?

Mikor úgy hiszem elfogadó vagyok, mi történik?

Az elfogadás = az ellenállás nélküliséggel. Elfogadom, ami van. Ha valóban elfogadom, ami van, akkor bármi történjék, annak természetes, mély béke, nyugalom érzete van. A szenvedésről viszont ösztönösen érzem, hogy az nem természetes, nem békés és belső érzelmi viharokkal jár. Ezt lenyomhatom a torkomon, elfojthatom és tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi, mert én elfogadásban vagyok. Mi történik ilyenkor? Visszajön, a legkülönfélébb formákban ugyanez az érzés halmaz. Tegnap még párkapcsolati probléma volt, ma a barátnőmmel kapcsolatban merült fel, holnap meg a főnökömmel :). Az elfogadásom nem szünteti meg a problémák, szenvedés, félelmek, sorscsapások, stb. érkezéseit. Ezért a mintám ismétlődik: jön a baj, jön az elfojtás elfogadás címén és ettől olyan, mintha mókuskerékbe zártak volna. Pedig én elfogadó vagyok….

Mikor változtatok, mi történik?

Akkor meg bármi történik, máris intézkedem, hogy megszünjön minden hatása, mihamarabb. Sőt kitalálom, eldöntöm, hogyan lehetne a jövőre nézve teljesen meggátolni a baj előfordulását. Mikor azt hiszem, hogy most már oké, többé nem fordul elő, akkor egyszercsak megjelenik…. Pedig én változtattam, már másképp csinálom… Valahogy hiányzik az elfogadás ebből az egészből, olyan, mintha folyton ellenállásban lennék és nem győznék úrrá lenni a helyzeteken, amik jönnek.

Valami nem stimmel.

Akkor most elfogadjak vagy változtassak?

Hol vannak az elfogadás vagy változtatás tévedései?

Az elfogadás nem a komplett életesemény, élethelyzet elfogadását jelenti. Nem azt jelenti, hogy megalkuszom az adott helyzettel és azt remélem, hogy az elfogadásom hatására majd magától másként lesz. Ez ugyanis nem változtat azon a tudatalatti elmében levő mintázaton, ami az egészet előidézte. Ezt a mintát pedig valamilyen hit tartja fenn.

Pl. ha azt hiszem, hogy nem vagyok elég értékes, akkor az élet folyton olyan helyzeteket hoz, ahol ezzel szembesít, ez a vonzás törvénye. A valódi természetem, lényegem, az Önvalóm azonban nem ez, nem értelmezhető rá a “nem vagyok elég értékes”. Önmagam természeténél fogva csak vagyok és értékes annak lennem, aki vagyok, sőt, ez a legfőbb érték. Ezért ez a hitrendszer ellenállást képez az élet áramlásában, nem egyeztethető össze a valódi énemmel. Ez pedig szenvedést, fájdalmat okoz, mert eltér a valóság természetétől. Mivel erről nem tudok, ezért azt gondolom az adott életesemény okozza a fájdalmat, szenvedést, bánatot. Ha pedig elfogadom a sorsom, elfogadásban vagyok, akkor ez így is marad és szenvedhetek életem végéig.

Amikor ugyanezen példa mentén nem fogadom el, hogy nem vagyok elég jó, akkor igyekszem bizonyítani, hogy igenis az vagyok, igyekszem változtatni: teljesíteni, megfelelni, fejlődni, stb. Ha így teszek, folyton kudarcokat fogok megélni, küzdeni fogok és hiábavalóan igyekezni, a hitrendszer miatt, ami hozza magával a “tükröt”. Mikor meg végre sikerül értékesnek éreznem magam, akkor nem tart sokáig és bebizonyosodik, hogy nem megy. A helyzet visszajön, másik formában. Például, azt mondja a főnököm, kapok jutalmat, mert megérdemeltem, majd kis idő múlva kiderül, hogy mégsem….

Mikor már nincs több ötletem, belefáradtam, feladom és elfogadom, hogy nem vagyok értékes és így kell élnem, akkor az előző pont szerinti helyzetben találom magam és plusz még a tehetetlenség, megalkuvás, alkalmazkodás érzéstől is szenvedni fogok.

Nem elfogadás vagy változtatás, hanem elfogadás és változtatás

Azt fogadom el, hogy az adott pillanatban az VAN, hogy nem érzem magam értékesnek. Nem az értéktelenségemet és az ezt mutató élethelyzetek tömegét és a következményeit fogadom el. A pillanatot, a pillanatnyi érzést fogadom el. Ebben az elfogadásban azt is érzem, hogy szeretnék megszabadulni az egésztől. És amikor ezt az érzést is elfogadom, akkor ez automatikusan cselekvésre késztet az pedig arra, hogy bevonzzam a feloldás különféle lehetőségeit. Majd mikor ezek megérkeznek, elfogadom őket és elfogadó készségem okán és észre is veszem őket.

A negativitás, ítélkezés hatása

Ha ebben a folyamatban bárhol elítélem magam (“milyen dolog az, hogy meg akarok szabadulni ettől, hát ki vagyok én, hogy nem fogadom el, amit az élet ad,” stb.), bárhol negatív álláspontot veszek fel (“nem fog ez menni, rajtam nem lehet segíteni”, stb.) akkor ezek újabb ellenállást teremtenek és a végük a kudarc vagy a siker-kudarc folytonos váltakozásai. Ráadásul nem is fogom észrevenni, amikor jönnének a feloldási lehetőségek, mert el leszek foglalva az ítélkezésemmel és negativitásommal.

Az is ellenállás, amikor nem teszem meg, amit megtehetnék

hogy ne kelljen többé értéktelennek éreznem magam.

Ezzel stabilizálom az élethelyzetet, gondoskodom a fenntartásáról. Az élet pedig a változás maga. Tovább szeretne menni, meg szeretné mutatni, hogy a hitrendszerem téves, nem igaz, hamis. Ezért hozza újra és újra vissza különböző formában ugyanazt. Ha az élet ember lenne, ezt mondaná: “Hátha egyszer észreveszi végre a lehetőséget a változástatásra és a hogyan-ját, amit nem győzök neki mutogatni.” De mi a válaszom az életre mikor megtanultam az elfogadás téves verzióját: “Nehéz sorsot szántak nekem, biztos valami rossz karmám van, de erős leszek és elfogadom, együttélek vele, ez van”.

Valójában azonban nem ez van, ez is egy ellenállás a van-nal szemben, ahogy az el nem fogadás is.

Ilyen, amikor nincs elfogadás vagy változtatás sem

Úgy tanuljuk pici korunktól fogva, hogy nekünk kell döntenti az elfogadás vagy változás tekintetében (is). Ezek azonban csupán szokások, minták, hitrendszerek. Az élet nem erről szól.

Ahogy fentebb írtam és ahogy láthatod is a magad tapasztalatában az élet maga a változás. Akkor meg minek kéne változtatni rajta? Nem az életen kell változtatni, hanem a hitrendszereinken. Változtatni valóm van érzésem attól van, hogy hitrendszerem van a tudatalattim szintjén és az leblokkolja, korlátozza az élet természetes áramlását, én meg szenvedésként élem ezt meg.

Mi történne, ha nem lennének hitrendszereink? Ha nem akarnánk sem elfogadni, sem nem elfogadni? Ha nem akarnánk változtatni, sem pedig nem változtatni?

Akkor lehetőségünk lenne felfedezni a mindezek “alatt”, “mögött”, “mélyén” rejlő való természetünket, az Önvalót. Eként automatikusan történik, az adott helyzethez, pillanathoz igazodik minden cselekvés, reakció anélkül, hogy szándék, akarás, döntés, terv lenne az elfogadás vagy változtatás kérdéséről.

Ez a szinkron, ez az élet tiszta áramlása, a Forrás érvényesülése a hitrendszerekkel teli személyiség Én homálya nélkül. Ezt azonban nem lehet “csinálni”, helyesen csinálni és nincs hogyanja. Ez csak van, magától, persze csak mikor tudatos vagy, Önvalóként. 

Mikor felismered magad Önvalóként, az egész a helyére kerül, ezért az ideális az lenne, hogy ezt tedd meg. Addig is, ne felejts el élni a változtatás lehetőségével :).

Fekete Kata természetgyógyász, ThetaHealing tanár, ZYO

Nézd meg ezt is

Shiva Énünk a Tiszta Tudatosság

Shiva Énünk a Tiszta Tudatosság, megvizsgáljuk magunkban – videó

Shiva Énünk a Tiszta Tudatosság, megvizsgáljuk magunkban, hogy ez mit is jelent és hogyan tapasztalható. …

Te mit gondolsz? Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé.

X

Elfelejtetted a jelszavadat?

Csatlakozz hozzánk!